Az első sétálásom a közeli egyik élelmiszerboltba történt. Oda-vissza 3 km volt és megköszelítőleg egy óra alatt sikerült teljesíteni.
Aztán nagyot gondoltam, tesómék a XIV kerületben laknak. onnan jöttem gyalog haza. Ez már 8 kilométeres táv volt és két óra alatt sikerült teljesíteni. És ezt már a "csodatopán"-omba, a szuper zoknimmal. Majdnem maguktól mentek. Azért, hogy emlékezzek a mondásra, miszerint "habár fölül a gálya és alul víznek árja, azért a víz az úr", egy darab közepes méretű hólyagra tettem szert a cipő és zokni által. :)
Sebaj - gondoltam - úgyis olvastam néhány helyen arról, hogyan kell megvarrni az ilyen hólyagokat, legalább most kipróbálhatom élesben. Aztán varrás nem lett belőle, csak "kiszúrtam vele", mert nem találtam fehér cérnát. Feketével, vagy kékkel meg nem akartam. Túlságosan elütöttek volna a bőröm színétől...
Úgy tűnik az első két próbálkozásomból, hogy sík, városi terepen kb 4 km/ó-s gyaloglással számolhatok. Persze mindezt terheletlenül teljesítettem, és azt is figyelembe kell vennem, hogy odakint a terep sokkal változatosabb lesz. Plusz az időjárást sem lehet figyelmen kívül hagyni. Szóval, ha egy átlagos 27 km-es távú napon ugyancsak átlagos 3,5 km-es sebességgel számolok, akkor az kb napi 7-8 órás gyalogolást eredményez.
Az első nagyobb sétámmal elértem a 18 km-es távot. A Keleti Pályaudvartól felsétáltam a Gellérthegyre, majd onnan a Margitszigeten keresztül egészen hazáig. Túl azon, hogy a hegyre felfelé menet meglehetősen sokat kellett biztatni magam, hogy "nyugi, ez csak az első próbálkozás, ilyenkor mindenki kiköpi a tüdejének az egyharmadát", Újpest városközponttól már erősen foglalkoztatott a 220-as busz gondolata. De kitartottam és hazaértem gyalog! :)
Miután hazaértem és vagy fél órát ücsörögtem, iszonyatosan elkezdtem fázni. Átkúsztam a fotelból az ágyba és próbáltam minél több takarót magamra vonszolni, ami kézzel elérhető távolságban volt. Valamit elrontottam - gondoltam. Próbáltam visszaemlékezni a könyvre, a leírásokra. "Mindíg figyelj a tested jelzéseire, tudni fogod mire van szükséged". Hát én rettentően figyeltem, az utolsó takarócsücsköt is próbáltam magam köré dugdosni, de nem éreztem a melegedést... Egy jó meleg kakaóra, esetleg teára gondoltam, de megmozdulni is alig tudtam a fáradtságtól. Nagynehezen azért eljött az álom.
Másnap Zolival konzultáltam a dologról. Mint kiderült mégsem figyeltem magamra eléggé: valószínűleg az erősen csökkentett szénhidrát tartalmú étrend és a megfelelő folyadékbevitel hiánya együttesen okozta a jégtömbbé fagyás alapesetét. Mint kiderült Ő is megharcolt az elején ezzel a jelenséggel.
Igen, a folyadékbevitel biztos, hogy kritikus pontja lesz a sétálgatásaimnak. Alapból rendkívül keveset iszok. Megpróbálom majd a pihenőidőkkel egybekötni lötyőpótlást. A fáradtság biztos, hogy jön, és ha leülök, akkor majd innom kell... Igen, ez így talán jó lesz.
A szénhidrátbevitel nem fog problémát jelenteni. Tésztára, kenyérfélére, had'ne mondjam némi sütikére (házi süti? Pláne!!!) bármikor vevő vagyok! :)
Időközben szépen hízott a hátizsákom is és eljött a pillanat, hogy az első terheléses sétáláson is túl essek.
A János-hegyet választottam célpontként. Keresztanyám támogató kíséretében a Normafától átsétáltunk a Libegő felső végállomásához. Ott én tovább folytattam az utamat fel egészen a kilátóig és vissza, majd a zöld háromszög jelzésen a Tündér-szikla mellett leereszkedve Zugliget felé elértem a Szilágyi Erzsébet fasort. Nem tudtam ellenőrizni a pontos távot, de úgy gondoltam, hogy a lefelé vezető úgy kb 2-3 kilométer lehetett, s az előtte lévő etappall sem tehettem meg 6-7 km-nél többet. Fáradt annyira nem voltam még, úgyhogy sétálva foglaltam el a Moszkva teret.
A napnak két tanulsága volt:
1./ A kb 10-11 kiló súlyú, a túra teljes felszerelését tartalmazó zsák cipelése végrehajtható volt. Nem mondom, hogy könnyű volt, de úgy látszik jól sikerült a háti megválasztása és beállítása. Az egyetlen dolog, ami a konfortérzetemet rontotta, hogy van egy rövid nyikorgás, amit minden lépésnél hallat a zsák pántjának felfüggesztési pontja. Idővel hozzá lehetett szokni, de eleinte az agyamra ment.
2./ Első alkalom volt a bot használatában is. Eleinte nem tudtam vele mit kezdeni. Magam elé tettem a lépéseknél, így kettőt-hármat is toporoghattam, mire újból át kellett helyezni. De éreztem, hogy ez nem jó így. Láttam egy idősebb bácsit, aki szélvészként sühant el mellettem, botjai meg csak úgy cikáztak a kezében. Próbáltam másolni. A cikázás sikerült. Majdnem pofára estem botjaimban...
Aztán szép lassan kezdtem megérezni a ritmusát. Néhányszor még belerúgtam szegényekbe, de állták a sarat. Lefelé a hegyről próbáltam úgy használni támasztékként, ahogyan Zoli mutatta nekem. Mire leértem a Szilágyi Erzsébet fasorig elgondolkoztam azon, hogy is tudtam sétálni ezen drága jószágok nélkül... Hihetetlen módon megkönnyíti az ember helyzetét. Ha volt is eddig bármi kétségem, hogy szükségem lesz-e az út során túrabotokra, most minden kétségem eloszlott...
