Jó darabig senkivel sem osztottam meg a döntésemet Zolit kivéve. Biztos voltam benne, hogy legalább Ő nem kételkedik elmebeli állapotomban az elhatározást illetően. Még korábbi beszélgetéseink során mondott egyszer egy nagyon fontos dolgot: "hidd el, hogy minden megvan benned, ami ahhoz kell, hogy végigcsináld". Ő valószínűleg ezekből a sorokból tudja meg milyen sokat jelentett ez nekem.
Kezdte szinte minden percét kitölteni az életemnek az Úttal való ismerkedés. Rá kellett hogy döbbenjek: a Camino elkezdődött... Nem, nem a repülőtéren, nem Saint Jean Pied de Portban az irodánál, amikor odaadják a Credencialnak nevezett zarándokútlevelet, hanem akkor, amikor a döntést meghoztam. Újra célom volt az életben. Újra volt miért tenni. Éreztem, hogy már most megváltoztatta az életem.
Próbáltam minél több hasznos dolgot megtudni, ami segíthet majd az utam és a felkészülés során. Utoljára szinte gyerekkoromban voltam túrázni. Egykori általános iskolás sportos osztályfőnökünk jóvoltából jártunk végig számos közismert kirándulóhelyet, de azóta gyakorlatilag sehol sem jártam hosszabb gyalogtúrán. Semmilyen felszerelésem sem volt ahhoz, hogy nekiugorjak egy ilyen hosszú (de akár jóval kisebb) gyaloglásnak.
Zoli rengeteget segített tanácsaival. Hol honlapot ajánlott, hol felszereléssel kapcsolatos gondolataimat igyekezett terelgetni, hol a kétségeimen segített túllenni. Kezdtem arra a pontra eljutni, hogy néhány hozzám közelálló barátommal, és persze hozzátartozóimmal is tudatnom kellene mire készülök.
Noha az évek alatt megszokhatták már tőlem, hogy mindígis voltak "flúgjaim", azért kicsit tartottam a beszélgetésektől. Valahogy nagyon belső dolognak tartottam ezt az egészet és szemérmesen próbáltam odázni a "kitárulkozás" pillanatát.
Leginkább tesómtól tartottam - emlékezve első megnyilvánulására Zoli terveivel kapcsolatban - mégis valahogy az vált legfontosabbá számomra, hogy Ő elfogadja a döntésemet. Teljesen pozitívan csalódtam reakciójában. Bejelentésemre, hogy elindulok és a jegyeim is megvannak már, azt mondta, hogy nagyon örül neki és hónapok óta most látja először, hogy van célom, van ami motivál és ez nagyon jó dolog!
Aztán szép lassan elmondtam anyánknak és még néhány barátomnak is. Nem értették szemérmességemet. Szerintük ez egy nagyon jó dolog már csak abból is, hogy látják: nekem is jót tesz. Néhányan azt mondták, hogy ők is belevágnának egy ilyen útba, ha élethelyzetük úgy hozná. Néhányan pedig azt, hogy úgy érzik, ők képtelenek lennének rá, de nagyon tisztelik az elhatározásomat. Beszélgetéseink során soha nem marad el a kérdés, hogy na, hol tartok már a felkészülésben? Kicsit olyan, mintha ők is készülnének velem együtt.
Azért természetesen akadt az ismeretségi körben, aki kicsit kétkedve fogadta a hírét az utazásomnak. Talán épp ezért is igyekszem majd odafigyelni arra, hogy ne csak ez legyen a fő beszédtémám, mert nem biztos, hogy mindenkit egyformán érdekel ez a dolog.
