Egyedül vagyok. Mindenki elment. Ez az utolsó estém itthon az út előtt. Lassan este fél tíz van. A telefon is elcsendesedett. Magamra maradtam a gondolataimmal...

Boldog vagyok és aggódó. Boldog az indulás kézzelfogható közelsége miatt. A barátaim miatt. Akik újra felhívtak este, hogy mégegyszer elköszönjenek és megfogadtassák velem, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. A testvérem és a menyasszonya miatt. Igen, menyasszonya, mert az elmúlt héten még ez az öröm is megadatott. Ők mentek el utoljára. Magukkal hoztak egy a szülői háznál közösen kiásott kavicsot, hogy magammal vihessem az ő kövüket is az útra. Ez a feladat még holnap rám is vár. Találni egy alkalmasnak tűnő, nem túl nagy, de nem is apró szilárd képződményét a földnek, melyet elvihetek a Ferro Cruze-hoz.

Aggódó a média egyes, várhatóan engem is érintő hírei miatt, mely jelentős bizonytalanságot okozhat a jövőmet illetően. Rossz úgy elindulni, hogy nem tudod mire érsz vissza néhány hét múlva. Talán már ez is része a rám váró megpróbáltatásoknak, amit szívesen kihagytam volna. De az ember gyakran nem válogathat. Ez is egy ilyen helyzet. :(

Az úttal kapcsolatban én egyenlőre csak az első két nap távolságig gondolkodom. Roncecvalles-ig. Kicsit tartok a hegyektől. Na jó nem kicsit. Csak reménykedek abban, hogy képes leszek helyes döntéseket hozni a szükséges helyzetekben. Hogy helyesen értékelem majd a testem  szükségleteit és meg tudom majd különböztetni a fáradtság természetes velejárójaként jelentkező fájdalmat a figyelmeztető jelzéstől.

Megvolt életem első online check-in-je is.  Imádok repülni. A felszállás is jó, de legjobban a leszállást szeretem. (No nem azért... :)))) A 16F ülést választottam. Ez jobboldalon az ablak mellett van, a szárny mögötti részen. Onnan jó eséllyel szemmel tarthatom hogy csapkod menet közben szárnyával a gépmadár, és persze a fékszárnyakat, amikor landolásnál teljesen maga alá hajtja a végeit. A reptér mellett nőttem fel. Mindíg csodálattal adóztam a technika e vívmánya iránt. Akkoriban a fa tetejére felmászva lestem a le s felszálló gépeket. Irdatlan távolinak tűnt /és nem csak az életkorom miatt/ , hogy valaha egyszer én is repülni  fogok egy ilyenen. Azóta szerencsére többször is gyakorolhattam az utazásnak ezt a módját. Mint ahogy holnap is.. Repülni fogok a Camino felé...

Most pedig szeretnék még valakit megszólítani ma este: 

Kedves Zoli! Sajnos személyesen nem sikerült találkozunk indulás előtt, így e módon szeretnék köszönetet mondani neked mindazért a segítségért és támogatásért, amit a felkészítésem során kaptam Tőled. Remélem, hogy minden tanácsodra időben emlékezni fogok. Anikónak pedig azért a türelemért vagyok hálás, amivel viselte Camino-s "őrületünket". Nem áltatlak Anikó, bízom benne, hogy néhány hét múlva az én kalandjaimat hallgathatod majd. Ki tudja?! Hátha egyszer Te is kedvet kapsz... :))))

...Hát akkor... Buen Camino!