Az első 20 km feletti túrám mindenképpen emlékezetes marad, ezért arra gondoltam, hogy egy külön fejezetet szentelek az eseményeknek. 

Miután kútba esett a tervem, hogy lelkesítő kísérettel (Anyával és Hugival) megismételjem a János-hegyi sétát, a spontán mód adódó Tahi telek-nézegetéssel egybekötött Duna-parti séta mellett voksoltam. Kicsit aggódtam a késői indulás miatt, de a csodálatos idő elhessegette negatív gondolataimat.

Előzetesen megpróbáltam az útvonalat úgy megválasztani, hogy lehetőleg ne kelljen országút mellett bandukolva közelíteni  a célállomás felé. Láttam, hogy akár még szerencsém is lehet, mert elég sok helyen volt kerékpárútra utaló jelzés.

Már a elején elkövettem egy hibát. Délután egy órakor indultam lefelé a Tahi hegyoldalból anélkül, hogy ettem volna, pedig megfelelő mennyiségű szendó állt rendelkezésemre. Na meg egy kis csokika, a végszükségre. Ami háromnegyed óra múlva beállt. Olyan éhes lettem, hogy azonnal meg kellett állnom és befalnom a szendó háromnegyed részét, pedig fáradt még messze nem voltam. Meg tudtam volna enni az összeset, de számítva arra, hogy a teljes menetidőm kb 8 órás gyaloglás lesz, ezért későbbre is hagyni akartam egy picit. És persze a csokika is lecsúszott.

Újult erővel folytattam utamat a kaja után, de felborulni látszott az a "rend" hogy az első két órát, azaz kb 8 kilométert pihenés nélkül teszek meg. Utána már másfél, aztán egy óránként be kell iktatnom 5-15 perces szünetet. A Pap-szigeti bejárónál ért utol az első fáradtsági megálló szele.

Az utam egyébként a legtöbb helyen közvetlenül a Duna-parton kiépített kerékpárutakon halad, ami egyértelműen kellemes környezet egy kiadós sétához. Elgondolkodtatott az ártéri területen épített, a Duna felé néző oldalán teljes mértékig üvegfallal rendelkező "házikó" árvízi védekezési lehetőségein túl az is, hogy vajon hogyan védekezhetnek a nagy fák alatt a milliárdnyi szúnyog ellen nyáron. A biciklisek minden bizonnyal gyorsabban tekernek...

Beérkezvén a szentendrei sétány elejéhez nemcsak egy fagyizó fiatal párt láttam magam előtt, hanem azt is, hogy rövidesen sorba fogok állni egy pult előtt citromfagyira várva. Ritkán vagyok a jeges élményre kívánós, de egy gombóc citromfagyi néha lecsúszik. Miután elég rendesen fogyasztottam vízkészletemet is, ennek pótlását is elvégeztem egy füst alatt.

Rövid időn belül kétszer is meg kellett állnom. Először a fagyi ugye, majd éreztem, hogy szükséges lenne  újra kenni a szarvasfaggyú krémmel a lábamat, a vízhólyagok megelőzése miatt. Minden megállás kibillent a gyaloglási ritmusból és idő kell hozzá, hogy ismét belelendüljön az ember. Néha - bár fáradt vagyok - nem szívesen állok meg, mert utána nehézkes újra indulni. De pihentetni akkor is szükséges a lábat, ezért ez felülírja a kívánságlistámat. Bár ezek a megállások néhány percesek csupán, mégis idő kell, mire újra visszaáll a rend. 

Szentendre déli határához érve egészen közel a műút mellett dönteni kell, hogy az ember melyik utat választja a főváros felé: az út szomszédságában, vagy ismét lent a Duna-parton. Én ez utóbbit választottam. Noha több rövid megállóm volt eddig a tervezettnél, egy hosszabb szakaszt követően ezen ponton egy 15 perces megállót iktattam be. Ekkor már túl voltam az út felénél. 

Minden várakozásomat felül múlt a következő szakasz. Mindenkinek csak ajánlani tudom, akár sétálva, akár kerékpárral vágna neki. Igazi ősfás ártéri erdőben eleinte földúton, majd kiépített kerékpárúton haladtam a Megyeri-híd felé. Az ébredő természet, madárseregek csipogása kísérte utamat... Meg a tudat, hogy a nap egyre alacsonyabban áll és közeledik az alkony. Nálam pedig a hátizsákban ugyan ott a fejlámpa, de elem egy szál se, mert úgy gondoltam, hogy ráérek közvetlenül az Út előtt belerakni a kis szerkenytyűbe. Igyekeztem gyorsabbra fogni a lépteimet, ami ahhoz vezetett, hogy az eredetileg kitűzött következő megállót, amit a híd lábánál terveztem, korábban kényszerültem megtartani. 

A gyors számítások alapján nyilvánvalóvá vált számomra, hogy bele fogok csúszni a sötétedésbe. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a Duna felett átkelve a pesti oldalon a kettes út mellett leszek kénytelen haladni többszáz méteren keresztül úgy, hogy egyetlen lámpa vagy fényvisszaverő felület nem lesz rajtam. Igaz, hogy a szakasz kerékpárút, de nincs szinteltolás a közúthoz képest és a bringások is ezerrel száguldanak hazafelé sietve. Balesetveszélyesnek ítéltem meg a helyzetet és aggasztott egy kicsit a dolog. A megálló alatt megettem a maradék zsömlét, hátha szárnyra kapok némi szénhidráttól.  

A lépéseimet ismét igyekeztem a lehetőségeimhez mérten legnagyobb fordulatszámon tartani. A kivilágított Megyeri-híd most is gyönyörű volt, de nem tudott lekötni igazán. Igyekeztem minden percet megnyerni az egyre jobban hódító sötétség elől. És percenként hálát adtam a botoknak, hogy mennyire próbálnak segíteni minden lépésemen.

Egyre jobban mutatkoztak a fáradtság jelei. Azt próbáltam meg betáplálni a futóműveimbe, hogy lehetőség szerint el kell érjem azt a közúti elágazást, ahol lámpára lehet Dunakeszi felé kanyarodni a Pest felől érkező forgalomnak. Az utolsó pillanatait is ki kellett használnom annak, hogy legalább sziluettek láthatóak legyenek ezen a sötét szakaszon.

A célkitűzés nem sikerült: a kereszteződéstől kb 150 méterre lévő buszfordulóig jutottam el és a végére már teljes sötétségben. Mese nem volt, pihennem kellett. A buszmegállóból már látni lehetett a célt, de a lábaim feladták. 15 percre ítéltettem. Többet nem mertem maradni, mert féltem, hogy nem fogok tudni elindulni és az otthontól még kb háromnegyed órás út választott el.

Sikerült leküzdeni a hátralévő sötét szakaszt és onnantól kezdve nappali világosban közeledtem napi végcélomhoz: emelkedőnek felfelé... A botokkal már nem löktem magam, hanem függőlegesen kapaszkodtam beléjük. A lábamnak pedig extra kényeztetéseket ígértem be, néha már félhangosan. Pontosan este 9 óra volt, amikor hazaértem.

Nem mertem leülni a lakásban. Csináltam gyorsan egy fél liter tejeskávét, elmentem a kishelyiségbe, átöltöztem pizsóba és magamhoz vettem a plédemet. Csak ezután közelítettem meg a fotelt, mert tudtam, hogy nem fogok tudni felállni egy darabig. A tejeskávé szinte egy slukkra lecsúszott a torkomon. Utána jött a beígért kényeztetés a lábamnak. Igazán megérdemelték. Próbáltam masszírozni, nyújtani, amennyire ülő helyzetben lehet. A tejeskávé amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozni is szeretett volna... Felálltam, de egyszerűen nem bírtam elindulni, csak tíz centis tyúklépésekkel közelítve a klotyó felé. Teljesen beálltak az izmaim.  Utána mégegy órát ücsörögtem a fotelben, mire rendeztem nagyjából a soraimat. Kezdtem érezni a közelgő, nehezen csillapítható fázást, ezért úgy döntöttem az ágyban folytatom tovább takarók alatt az estét. 

Miután lefeküdtem eszembe jutott, hogy bár nem érzek éhséget mégsem lesz ez így jó, hogy kaja nélkül feküdtem le. Camino-s blogokban is több helyen olvastam a megfelelő mennyiségű vacsora fontosságáról. Csigatempóban landoltam a konyhapult előtt és lelkifúr nélkül nyúltam le öt dekányi marcipános csokitojást a felső polcról.

Nehezen aludtam el. Az ágyban még sokat gondolkoztam a séta során elkövetett hibákról. Minden alkalom tanít valamit. Gyakorlatlan túrázó számára valószínűleg ezért is elengedhetetlenül fontosak ezek a gyaloglások, mert a megtett kilométerek mellett a hasznos tapasztalatok száma is gyarapszik.

A megtett táv 27,4 kilométer volt. Egy átlagos nap a Caminon...