Zoli barátom tavaly februárjában említette először, hogy Camino-ra készül. Fogalmam sem volt, hogy mi az. Aztán pár szóval elmesélte. Már akkor szöget ütött a fejemben a gondolat. A tesómnak el is meséltem, hová készül egy ismerősöm. Az első reakciója az volt, hogy "az se normális, aki 800 kilométert gyalog tesz meg, amikor repülőn, vagy vonaton is meglehet...". Végülis lehet igazsága - gondoltam. Azért megnéztem néhány dolgot a neten a Camino-ról, de azon kívül, hogy "ez azért egy tök jó dolog lehet", nem jutottam.

Azt, hogy Zoli megkezdte zarándoklatát, igazándiból csak a netről tudtam meg. Azért valahol belül foglalkoztatott az útja, úgyhogy egy elküldött sms-en keresztül próbáltam meg támogatni/bátorítani, ami mindíg jól jöhet egy nehéz pillanatban. Talán később is előveszi az ember, hogy erőt merítsen belőle, hogy szeretettel gondolnak rá az otthon lévők és szorítanak neki. Kívántam, hogy "megkapja" a Camino-tól azt, amiért vállalkozott rá.

Hazatértét követően néhányszor beszélgettünk neten keresztül, küldött pár fotót és nagyon tetszettek. A képek is, meg az a feeling is, ami érződött az elmeséléséből.

Ahogy telt az idő, anélkül, hogy kerestem volna, valahogy mindíg elém került ez a téma. Hol egy cikk, hol egy tévében futó több részes dokumentumfilm, hol egy-egy könyv hirdetése kapcsán, de időközönként belebotlottam a dologba. Ez adott lehetőséget, hogy néhány percig-óráig eljátszak a gondolattal, hogy "mi lenne, ha...".  De aztán gyorsan lebeszéltem magam róla: a bokámnak biztos nem tetszene a dolog, a fejemnek még kevésbé... Szóval, ez egy klassz dolog lehet, de nem nekem...

Ez év februárjában eljött az idő, hogy meglátogassam Zoli barátomat és családját. Nagyon klassz helyen laknak, a béke szigete. Miután tettünk az ebédet követően egy kellemes sétát a közeli dombtetőre, levezetésképpen betette a többszázas nagyságrendből álló Camino-n készült fotógyűjteményét. Órákon át néztük és mesélt róla. A történetéről, a személyes élményeiről, az út során történt eseményekről. Ki tudja hányadszor... Úgy éreztem, hogy minden pillanatát átéli újra és újra elbeszélései során. Megmutatta a felszereléseit, amiben megtette az utat. És mutatott még valamit, amiről már korábbi beszélgetésünk során egyszer szó esett: egy könyvet. A címe El Camino - Kis titkok könyve. Az írója Varga Lóránt személyes ismerősévé vált egy Camino klubbos délutánt követően.

Úgy gondoltam elkérem tőle a könyvet, mert nagyon tetszett az estébe nyúló elbeszélése. Szegény gyerkőcök biztosan szidtak engem - még a vacsora is kitolódott miattam...

Másnap reggel kezembe vettem a könyvet, gondolván, hogy belelapozok. Csak azért álltam fel ezután, hogy papírzsepihez jussak. Soha életemben nem történt még velem ilyen. Akik ismernek egy kicsit, ők azért tudják, hogy nem vagyok egy sírdogálós típus. De ezt a könyvet végig könnyeztem.

Lóránt - elnézést, hogy csak így "leLórántozom" - nem útikönyvet írt, hanem abba a belső gondolatvilágába engedett bebocsátást amit átélt, ami formálódott benne az út során, mindvégig küzdve azzal a tétova kérdéssel: valójában író-e ő? Nos azóta több helyen, több kommentet olvasva, illetve több emberrel beszélve bátran gyarapíthatom azon emberek táborát, akik azt állítják: igen, író! Aki ennyi embernek, ilyen mélyen megérintve a lelkét képes papírra vetni gondolatait, annak kijár ez a megszólítás.

Fél nap alatt kiolvastam a könyvet. Ültem kagylófotelkámban a kezemben a könyvvel és legbelül akkor mondtam ki először: nekem is ott a helyem... Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, egyszerűen belül tudom, hogy mennem kell..

Elkezdtem nézegetni azt, hogy mennyibe kerülne a repülőjegy... mennyibe kerülne a vonatjegy. "Próbafoglalást" csináltam, hogyan is lehetne kivitelezni, mennyibe is kerülne ez a teljes út. Az tisztán látszott, hogy ez nem lenne egyszerű történet az anyagiakat tekintve. A felszerelés problémájáról nem is beszélve, akkor az még igazándiból nem is jutott eszembe.

Gyakorlatilag állandóan ezen téma körül keringtek a gondolataim. Milyen klassz lenne, ha... Hogyan kéne csinálni, ha... Ha már ott vagyok, maradni kéne a végén Barcelonában... Ha... Ha... Ha... nem lenne érzékeny a bokám, nem lenne érzékeny a fejem... Aztán feltettem magamnak a kérdést: tulajdonképpen mit is csinálok most? Kifogásokat keresek. Hogy miért NEM lehet belefogni ebbe az egészbe! Tulajdonképpen az élethelyzetem PONT a legmegfelelőbb. Ki tudja mikor lesz olyan lehetőségem mégegyszer, hogy ennyi ideig el tudjak szakadni a hétköznapokból. Hogy nem szorít annak a kényszere, hogy adott egységnyi szabadság vehető igénybe egy évben. 

Életem fordulóponthoz érkezett. Le kell zárnom a múltat, amelyet nagyon szerettem és kiteljesítette az életem. Mindígis azt szerettem volna csinálni, ami a hivatásom volt, de ez a korszak lezáródott. Valami új dolgot kéne kezdeni az életemmel, de egyenlőre még a "sebeimet nyalogatom". Nem tudom merre tovább. Talán a bennem lévő kérdésekre én is választ kaphatnék, mint ahogyan sikerült Zoli barátomnak és Lórántnak is... Talán ez is motivált a döntésben...A könyv olvasásához  képest egy héten belül megvolt a repülő- és a vonatjegyem... Születésnapi "ajándék" magamnak...